Talán nem lett volna hatalmas különbség időben az online és a postai ügyintézés között, de úgy éreztem, nem halogathatom tovább az elektronikus ügyintézéshez kulcsot jelentő Ügyfélkapu-regisztrációt. Utánaolvastam:  amint valaki végez a procedúrával, akár erkölcsi bizonyítványt is igényelhet az interneten.

Először ideiglenes regisztrációt hajtottam végre (pár perc volt), ennek véglegesítése céljából be kellett fáradnom a területileg (kerületileg) illetékes önkormányzat okmányirodájába. (Bele lehetne kötni, hogy miért kell az online ügyintézéshez személyesen bárhová is menni, de fogadjuk el, hogy ez egyelőre így zajlik.) Mielőtt befáradtam volna, elektronikusan kértem – és kaptam – időpontot, hogy ne kelljen sokat várakoznom.

Annyira gördülékeny és gyors volt az ügymenet, hogy ezen a ponton már elhittem: minden zökkenőmentesen alakul majd.

Tovább nőtt a lelkesedésem, amikor a dugóban ülve felhívtam az okmányirodát, hogy sajnos késni fogok, ők pedig megnyugtattak, hogy jöjjek csak nyugodtan, nem kell majd sokat várakoznom. És tényleg: 5 perc után már az Ügyintéző előtt álltam.

Ekkor történhetett valami, mert az erkölcsi bizonyítvány igénylésének történetében innentől kezdve fedezhetjük fel a tragikomédia jegyeit.

A hölgy azt mondta, hogy e-mailben fogok kapni egy jelszót, amivel majd véglegesíteni tudom a regisztrációt. Gondoltam, mire hazaérek, ott vár majd a jelszó, de még két nap múlva sem várt – sehol. Felhívtam az okmányirodát, ahol kapcsolták az Illetékest. A hölgynek (nem tudom, hogy ő a korábbi Ügyintézőm volt-e) elpanaszoltam, hogy hiába várom a beígért jelszót.

„Az nem létezik.”

Ezt válaszolta. Ezen a ponton pár másodpercre leblokkoltam. Most megfogott. Erre mégis mit lehetne reagálni? Innentől pedig már én voltam zavarban, és remegve mondtam, hogy „hát… pedig én semmit nem kaptam.” Ő erre még magabiztosabban mondta: „Márpedig annak meg kellett érkeznie”. Talán azt gondolta, elfogadom, amit mond, és szomorúan lerakom a telefont, de még egy záró kérdést feltettem: „És ha – tegyük fel – mégsem kaptam meg, akkor mit tehetek?” Búcsúzóul – igaz, kedvesen, de – kioktatott: „Nézze, eddig soha senkivel nem fordult elő, hogy nem kapta meg a jelszót. De tudja, mit? Itt van ez a központi szám, ott érdeklődjön, mert én már nem tudok ezzel mit kezdeni.”

Felhívtam a központi számot, ismertetettem sajátos problémámat, majd megtudtam, hogy nem is kaphattam semmiféle jelszót a kerületi okmányirodától, hiszen nekik nincs is jogosultságuk jelszó kiadására. Ekkor fordult elő másodszor, hogy hosszú másodpercekre megnémultam. Amint magamhoz tértem, rákérdeztem, hogy akkor mégis hogyan lehetne véglegesíteni a regisztrációmat. „Klikkeljen az Elfelejtett jelszó menüpontra, és megkapja az új jelszót, amivel használhatja a rendszert!”

Ráklikkeltem. Nem kaptam jelszót. Már nem is kell.